3. Cionizmus

Szerző: | 2023. márc 13. | Ideológiai kézikönyv

Írta: Forgács György és a Hasomer Hacair
Világmozgalom dokumentumának fordítása

Definíció

A Hasomer Hacair cionizmusa abból a meggyőződésből ered, hogy minden népnek joga van az önmeghatározáshoz, továbbá hogy Izrael a zsidó önmeghatározást fejezi ki. A zsidó hazának menedéknek kell lennie minden zsidónak és olyan központnak, ahol a zsidó kultúra és identitás virágozhat.

Elképzelésünk az, hogy olyan önkritikus egyensúly jöjjön létre és maradjon fenn a szocialista, zsidó társadalom valamint a többelvű, demokratikus és világi állam között, amely mindenki számára garantálja a társadalmi egyenlőséget. Cionizmusunk kölcsönös kapcsolatot tartalmaz a diaszpóra és Izrael között, beleértve a párbeszédet és a kritikát.

Cionista mozgalomként meggyőződésünk, hogy felelősen kell hozzájárulnunk az alijához azzal, hogy Hánihjainkat arra oktatjuk: tudatos és személyes döntést hozzanak erről.

Oktatási gyakorlat

A Hasomer Hacair azzal a céllal oktatja Hánihjait, hogy olyan alaptudásuk legyen, amellyel megérthetik a mai Izraelt, az örökségét és a vele való kapcsolatuk relevanciáját.

A programoknak többelvű és kritikus szempontokat kell tartalmazniuk.

Támogatjuk az olyan hosszú időtartamú utakat és programokat Izraelben, amelyek relevánsak a mozgalom ideológiájának szempontjából. Arra oktatjuk a Hánihjainkat hogy gondolkozzanak el az alijáról, és segítjük őket az ösvényen, hogy a jövőben egy megfontolt személyes döntést hozzanak meg. 

A Someresnek aktívan ki kell fejeznie a véleményét az Izraellel kapcsolatos kérdésekben.

A cionizmus születése és gyakorlata

Az egykori Izrael földjén is elenyésző kisebbségben maradt a zsidóság. 1690-ben a mai Izrael területén nagyjából 2% volt a zsidó lakosság aránya. A zsidó közösségekben kezdett megfogalmazódni az a törekvés, hogy tenniük kell valamit a több száz éve tartó, változó intenzitású üldöztetések ellen. Ezekben az időkben még az asszimilálódásban látták a megkülönböztetések elkerülésének leghatékonyabb módját, de a szegregálódás (társadalmi elkülönülés) egyre szimpatikusabb megoldásnak látszott a szemükben. A 19. században főként Palesztinában, Európában és Oroszországban újraéledő – a modern nyugati álláspontok szerint „túltengő” – nacionalizmus és az egymást érő pogromok hatására – a század közepétől – kialakult a cionizmus eszméje. A mozgalom célja a történelmi, ókori zsidó állam helyén újból létrejövő, zsidók által vezetett önálló állam megalapítása, valamint a diaszpórában élő zsidóság érdekeinek egységes képviselete. Értelmezése ma is sokrétű, de egyik ismertté váló (nem első) hirdetője Herzl Tivadar lett. 

1895-ben a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl megfogalmazta a Judenstaat (magyar fordításban A Zsidó Állam) című tanulmány első vázlatát. A tanulmány eljutott a szétszórtan élő összes zsidó közösséghez, ahol széles körben vitákat váltott ki. Ezek megvitatására – Herzl szervezése révén – 1897-ben összehívták az Első Cionista Világkongresszust, melynek helyszíne a svájci Bázel lett. 

„Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. Bázel folyójánál leültünk és elhatároztuk, hogy többé nem sírunk”.

Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor az akkor még hadban álló Brit Birodalom Külügyminisztériuma egy nem hivatalos nyilatkozatban (az 1917-es Balfour-nyilatkozat) támogatását fejezte ki egy „nemzeti haza” létrehozásáról Palesztinában.

Alija (betelepülés)

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta Palesztina területére. Az alija más néven hazatérési program. A zsidó szervezők (később hatóság) által előre megtervezett letelepedési utasításokat betartva (kibuc-mozgalom) alakult ki a későbbi Izrael mai településrendszere (a terület addig kb. 10%-ban volt csak lakott). A török hatóságoktól és az arab birtokosoktól megváltott, addig javarészt megművelhetetlen területeket azonban egyre gyakrabban érték arab fegyveres rajtaütések. Az újabb és újabb arab támadások miatt 1921-ben megalakult a Hagana (magyarul: védelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek legfőbb feladata a telepek védelme lett. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek következményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet, vagyis Hagana B). Mind az Irgunt, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehit (későbbi nevén: Stern csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb izraeli szervezetek (köztük a Hagana is) terrorista szervezetnek tekintették.

A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlás lehetőségét, a következő öt évre összesen 75 000 ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli–arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit-Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab–izraeli konfliktust. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési terv elfogadásához. Ennek alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg a konfliktusok elkerülése végett Jeruzsálem ENSZ igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta (köztük Izrael nevében a későbbi miniszterelnök, David Ben-Gurion is), azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab Liga államai az eredmény ellenére sem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. Az 1946 közepétől szinte folyamatos utcai zavargások és erőszakos cselekmények ezután fegyveres összecsapásokba torkolltak. A britek igyekeztek kordában tartani az eszkalálódó eseményeket (mindkét felet próbálták lefegyverezni), de csak részleges sikereket értek el. Az 1947 őszére kidolgozott kiürítési tervekhez tartották magukat, amely szerint 1948. május 15-én kell az utolsó katonának elhagynia az akkor már hivatalos Izrael állam földjét. Még az ezt megelőző napon, a brit katonák többségének hajóra szállásával, május 14-én David Ben-Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael államát, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kitört az első arab–izraeli háború. A konfliktus így kiszélesedett, pedig korábban csak a Palesztinában élő zsidók és arabok vitája volt.

Izrael állam

A harcok után egy évvel tűzszünetet hirdettek, és megállapodtak egy ideiglenes határban, az úgynevezett zöld vonalban. Jordánia elfoglalta Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. Izrael 1949. május 11-én lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. A háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi arab lakosság 80%-a hagyta el Izraelt. A palesztin menekültek sorsa manapság az egyik fő ütközőpont az izraeli-palesztin konfliktusban.

Az új állam első éveiben a David Ben-Gurion miniszterelnök vezette Munkáspárt volt az izraeli politika fő ereje. Ezekben az években tömegesen vándoroltak be a holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók. 1948 és 1958 között Izrael lakossága 800 000-ről 2 000 000-ra nőtt. Az érkezők többségének nem volt vagyona és átmeneti táborokban laktak. 1952-ben több mint 200 000-en éltek ilyen táborban. A válság megoldására Ben-Gurion jóvátételi egyezményt írt alá Nyugat-Németországgal, ami a zsidók körében tömeges tiltakozást váltott ki, Izrael eszméjét összeférhetetlennek tartották azzal, hogy üzleteljen Németországgal.

Az 1950-es években Izrael gyakori palesztin támadásoknak volt kitéve, különösen az Egyiptom megszállta gázai övezet felől. 1956-ban Izrael titkos szövetséget kötött az Egyesült Királysággal és Franciaországgal az Egyiptom által államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. Bár az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet, meghátrálásra kényszerültek az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására. Ugyanakkor ezek az államok garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán.

1961-ben az izraeli titkosszolgálat, a Moszad fogságba ejtette a “végső megoldás” végrehajtóját, hozzávetőlegesen 6000000 zsidó kiirtásának egyik fő irányítóját, Adolf Eichmannt, aki Argentínában rejtőzött. Izrael Állam bíróság elé állította, kötél általi halálra ítélték, az ítéletet 1962. május 31-én végre is hajtották, majd Eichmann hamvait a Földközi-tengerbe szórták. Azóta izraeli bíróság senkit sem ítélt halálra.

Azok szerint az arabok szerint, akik elvetették a Palesztina megosztására vonatkozó 1947. évi ENSZ-tervet, az izraeli állam törvénytelen. Az egyiptomi és a szír hadsereg kísérletet tett Palesztina felszabadítására, hogy bosszút álljon Izrael megalapítása miatt. 1967-ben Egyiptom, Szíria és Jordánia katonáival lezárta az izraeli határt, kiutasította az ENSZ békefenntartókat és Izraelt blokád alá vette a Vörös-tengeren. 

Izrael ezeket az akciókat háborút indokló eseménynek (casus belli) tekintette és megelőző támadást indított. Ez lett a hatnapos háború. Izrael döntő győzelmet aratott, megszállta Ciszjordániát, Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golan-fennsíkot (amit azóta is megszállás alatt tart, főként a zsidók által lakott területekre Szíriából esetlegesen intézett rakéta- és tüzérségi csapások elkerülése végett). 

Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határ maradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, betagolták a városba Kelet-Jeruzsálemet. Az 1980-as Jeruzsálem-törvény ismét átszabta a városhatárt és felélesztette a nemzetközi vitát Jeruzsálem státusáról.

Az arab államok kudarca 1967-ben magával hozta nem állami arab szereplők belépését a konfliktusba. Közülük a legfontosabb a Palesztin Felszabadítási Szervezet volt, amely szerint “a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására”. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején palesztin csoportok izraeli célpontokat támadtak szerte a világban. Ezek közé tartozott az izraeli sportolók lemészárlása az 1972-es nyári olimpián. Az izraeli válasz az Isten haragja művelet volt, amelynek keretében felkutatták és megölték a müncheni mészárlás tetteseit. 1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jom Kippur napján az egyiptomi és a szír hadsereg általános támadást indított Izrael ellen. A háború október 26-án ért véget. Izrael sikeresen visszaverte ellenségeit, de maga is nagy veszteségeket szenvedett. A belső vizsgálat kizárta a kormányzat felelősségét a háborúban, de a közharag mégis lemondásra kényszerítette Golda Meir miniszterelnököt.

Az 1977-es Kneszet-választás jelentős fordulópont Izrael politikai történetében. Menáhem Begín Likud pártja legyőzte a munkáspártot. 

Egy évvel később Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe látogatott, és beszédet mondott a Kneszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét elismerte egy arab ország államfője. Két évvel később Szadat és Menáhem Begin aláírta a Camp David-i nyilatkozatot és az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sinai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek a zöld vonalon túl élő palesztinok autonómiájáról. Az utóbbira végül is sosem került sor. Begin kormánya bátorította az izraelieket, hogy telepedjenek le Ciszjordániában. Sok újabb település létesült ebben a térségben a palesztinok települései közé ékelődve.

1982-ben Izrael beavatkozott a libanoni polgárháborúba, hogy elpusztítsa a Palesztinai Felszabadítási Szervezet bázisait, ahonnan az rakétákkal lőtte Észak-Izraelt. Ebből a lépésből lett az első libanoni háború. 

1986-ban Izrael kivonult Libanonból, de határai mentén 2000-ig ütköző övezetet tartott fenn. A palesztinok izraeli uralom elleni lázadása, az első intifáda 1987-ben robbant ki, és ez erőszakhullámot váltott ki a megszállt területeken. A következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. Közülük sokan voltak áldozatai a palesztinok belső leszámolásának. Az 1991-es öbölháború idején a PFSZ és sok palesztin Szaddám Huszein támogatója volt, örült Irak Izrael elleni rakétatámadásainak.

1992-ben Izrael miniszterelnöke Jichák Rabin lett, aki választási kampányában Izrael szomszédaival kötendő kompromisszumokat ígért. A következő évben izraeli részről Simon Peresz, palesztin részről Jasszer Arafat aláírta az oslói jegyzőkönyvet, amely előirányozta Ciszjordánia és a Gázai övezet részére egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét. 1994-ben írták alá az izraeli–jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

Az arab közvéleményre hatott a Pátriárkák barlangjában történt mészárlás, újabb települések létesítése, útzárak felállítása és a romló gazdasági helyzet. Az oslói nyilatkozat izraeli közvélemény általi támogatását elolvasztották a folytatódó palesztin öngyilkos merényletek. 1995 novemberében Jichak Rabint megölte egy szélsőjobboldali zsidó, mert károsnak tartotta a békefolyamatot. Ez a merénylet sokkolta az országot.

Az 1990-es évek végén Benjámín Netanjahu izraeli miniszterelnök kivonta a csapatokat Hebronból és egy memorandumot írt alá,  amely nagyobb jogkört tett lehetővé a Palesztin Hatóságnak.

Ehud Barak 1999-ben megválasztott miniszterelnök visszavonta az izraeli csapatokat Dél-Libanonból, és 2000 júliusában, Camp Davidben megbeszéléseket folytatott Jasszer Arafattal, a Palesztin Hatóság elnökével, valamint Bill Clinton amerikai elnökkel. A tárgyalások során Barak ismertette a palesztin állam megteremtésére vonatkozó tervét, de azt Jasszer Arafat elvetette. A tárgyalások meghiúsulása után a palesztinok megindították a második intifádát.

A 2001. évi rendkívüli választásokon Aríel Saron lett az új miniszterelnök. Hivatali idejében kivonult a Gázai-övezetből és kerítést építtetett Ciszjordánia körül. 2006-ban megbetegedett, majd kómába esett. Hivatalát Ehud Olmert vette át.

  1. július 12-én a Hezbollah rakéta- és aknavető-támadásokat indított az izraeli katonai állások és határ menti telepek ellen. Harcosainak egy csoportja behatolt izraeli területre és fogságba ejtett két katonát. Válaszként az izraeli légierő csapást mért libanoni célpontokra (utakra és hidakra, valamint Bejrút repülőterére). Ennek a légitámadásnak 40 polgári áldozata volt. Viszontválaszként a Hezbollah lőni kezdte Izrael északi határa mentén a lakott településeket. Végül öthetes háború tört ki, amelyet Izraelben második libanoni háború néven emlegetnek. A háború után lemondott az izraeli vezérkari főnök, Dan Haluc. 2007. november 27-én Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmud Abbasz palesztin elnök megállapodott, hogy tárgyalásokat kezdenek minden vitás kérdésről, és 2008 végéig valamiféle megállapodásra jutnak.

Cionizmus

A cionizmus a 19. század második felében elindult zsidó nemzeti mozgalom és ideológia, amelynek célja egyrészt a történelmi Izrael területén egy zsidó állam megalakítása, illetve helyreállítása, másrészt a zsidó érdekek védelme a világ más országaiban.

A cionizmus definíciója ma sem végleges és a követői között sem egységesen elfogadott, tehát egy folyamatosan fejlődő, és – minden más nemzeti szervezkedéshez hasonlóan – szélsőségektől sem mentes mozgalomról van szó.

A cionizmus története

A cionizmus szó a Cion („Sion”) szóból ered. A Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg. Cion Jeruzsálem egyik erődítményének a neve. Miután Dávid elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzitáktól, Cion helyén épült fel „Dávid városa”. Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára (lásd 137. Zsoltár). A zsidók a diaszpórában sem feledkeztek meg Cionról, a középkorban írta Jehuda Halevi „Cion énekeit”.

A mozgalom előfutárai voltak: Jehuda Alkalay szarajevói származású rabbi, a lengyel származású Kalischer rabbi, a magyar származású Natonek József rabbi és Moses Hess filozófus.

Natonek már a 19. század közepén írt a független zsidó államról, a többiekkel ellentétben azonban ő nem vallási, hanem történelmi érvekre hivatkozott. Magyarországon nem adták ki műveit, Konstantinápolyba utazott, hogy a szultántól engedélyt kérjen a zsidó nép letelepítésére, így ő volt az első politikai cionista.

Moses Hess 1862-ben publikálta Rom und Jerusalem című művét, melyben előrevetítette a zsidó nép nemzeti újjászületését. Utalt rá, hogy a cionizmus az európai kis népek szabadságmozgalmaihoz csatlakozik.

A század vége felé egyre kiterjedtebbé vált az ún. Chibat Cion mozgalom. A mozgalom vezetői Achad Haam, Smolenskin, és Gordon voltak. Rotschild báró segítségével földművelő telepeseket küldtek Palesztinába.

A cionizmus szót először N. Birnbaum használta, a mozgalomról azonban először a Dreyfus-per nyomán született Judenstaat, Herzl Tivadar műve beszél. Ezt tekintik a cionizmus alapművének.

1897-ben gyűlt össze az I. Cionista Világkongresszus Bázelben, és megalakult a Cionista Világszervezet. Herzl így írt naplójában: „Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok 5 vagy legfeljebb 50 évig és meglátjátok”.

Az ITO (Jewish Territorialist Organisation) bírálta a cionista világszervezet terveit. E szervezetet Izrael Zangwill alapította 1905-ben. A cionista vezérek között akkor többen voltak – így Zangwill is –, akik nem tartották Palesztinát alkalmasnak arra, hogy ott épüljön fel a zsidó nép otthona. Mikor 1905-ben a VII. cionista kongresszus kimondotta, hogy szilárdan áll a Bázeli program alapján, többen kiváltak a cionista szervezetből és megalapították az ITO-t, amely az üldözött zsidók számára keresett autonóm területet. Az ITO vezetősége tárgyalásokat is folytatott különböző területekről (Galveston, Texas, Argora), de eredménytelenül. A cionizmus politikai sikereinek következtében később az ITO vezetői ünnepélyes nyilatkozatot tettek, mely szerint hajlandók a zsidó Palesztina felépítési munkájában részt venni. Ez a nyilatkozat automatikusan maga után vonta az ITO megszűnését.

  1. november 2-án Arthur Balfour, angol külügyminiszter Walter Rotschild báróhoz írt levelében ígéretet tett a zsidó nemzeti haza létrehozására Erec Jiszraelben. Végül 1947-ben – tehát pontosan 50 évvel Herzl Tivadar naplójába tett bejegyzése után – osztották fel a brit Palesztin mandátumot egy zsidó és egy arab államra. A II. világháború miatt viszont igen súlyos árat fizetett a késedelemért a zsidó nép. A szakirodalom jelenlegi ismeretei szerint a deklaráció megírásában oroszlánrésze volt Leopold Amery magyar zsidó származású, és magyarul is beszélő brit külügyi alkalmazottnak.
  2. november 10-én az ENSZ 72 szavazattal 35 ellenében (32 hiányzással) elfogadta, a 3379-es határozatot, melynek értelmében „A cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik formája”. 1991. december 16-án 111:25 arányban (13 hiányzással) visszavonták ezt a határozatot.

A cionizmus és rasszizmus kapcsolatának kérdése felmerült a dél-afrikai Durbanban 2001-ben rendezett, közel 160 állam és több mint 1500 civil szervezet részvételével lezajlott nemzetközi rasszizmus tárgyú konferencián (augusztus 31. – szeptember 7.) is. A konferencia lezárásaként elfogadott nyilatkozat végső szövegébe a cionizmus rasszizmussal való egyértelmű azonosítása – amelyet például Kuba és egyes arab országok szorgalmaztak – ugyan nem került bele, ehelyett a következő szakaszt fogadták el:

„Aggodalmunkat fejezzük ki az idegen megszállás alatt élő palesztin emberek sorsa miatt. Elismerjük a palesztin emberek önrendelkezési jogát, és jogukat saját államuk megalapítására. Elismerjük továbbá a régió valamennyi országának, köztük Izraelnek, a biztonsághoz való jogát, és felhívunk minden államot, hogy a békefolyamat támogatásával segítsék elő annak mielőbbi befejezését.”

A konferenciáról az USA delegációja, tiltakozásul az Izraelt ért igen heves bírálatok miatt, kivonult.

A cionizmus Magyarországon

A cionizmus prominens magyarországi képviselője a Magyarországi Cionista Szövetség (MCSZ), amely a magyarországi cionista szervezetek intézményes kerete.

1902-ben Herz Tivadar jelenlétében és segítségével alakult meg a Magyar Cionista Szövetség. Létrejötte óta tagja a Cionista Világszervezetnek (héberül: Hisztadrut Hacioni Haolamit, angolul World Zionist Organisation), amelyet az 1897-ben megtartott I. Bázeli Kongresszus alapított. Az első magyar cionista gyűlésre 1903-ban került sor Pozsonyban. Ugyancsak 1903-ban alakult a Makkabea, a cionista egyetemi hallgatók szövetsége. A második eseményre már 1904-ben sor került, szintén Pozsonyban, az 1905. évtől az ülések már Budapesten zajlottak, eleinte viszonylag csekély érdeklődés mellett és sok ellenszéllel. 1912-ben jelent meg a Múlt és Jövő folyóirat, amit korábbi sajtótermékek előztek meg. Ezt követően sorban indultak cionista szerveződések. Az első világháború után állami felhívásra alakult rendfenntartó szervezetként a Cionista Karhatalmi Század. A belügyminiszter csak 1927-ben vette nyilvántartásba a Magyar Cionista Szövetséget.

Az MCSZ a második világháború előtt fontos szerepet játszott a zsidó fiatalok nevelésében és oktatásában. A Szövetséget a Horthy-korszakban többször is betiltották, illetve tevékenységét korlátozták. 1940. július 11-én a belügyminiszter a budapesti központ kivételével az összes helyi csoportot feloszlatta. 1943 decemberében ismét engedélyezték a működést, de csak 1944. április 6-ig, amikor Baky László nyilas államtitkár újra feloszlatta a szervezetet.

A náci megszállás idején a szövetség tagjai szerepet vállaltak a zsidó ellenállásban és életmentésben.

1945 nyarán megindult az újjászervezés az egész ország területén, majd 1948. március 24-én, az egyre növekvő kommunista nyomás miatt, az MCSZ önként megszüntette a működését. Ezek után a szövetség tagjai illegalitásban tevékenykedtek, és a lehetőségekhez mérten mindent megtettek a zsidó identitástudat megőrzéséért. Cionista szervezkedés miatt többeket letartóztattak és az 50-es években koncepciós perekben ítéltek el.

Az 1980-as évek vége felé dr. Engländer Tibor, a Hashomer Hacair valamikori tagja szervezésében indultak – akkor még illegálisan – cionista szemináriumok Magyarországon. Az első szerveződés a Herzl kör és a Bethlen téri Oneg Sábbát Klub volt. A rendszerváltáskor, 1989-től sorra jöttek létre a régi/új cionista szerveződések, és 1990. április 1-én megalakult a Magyarországi Cionista Szövetség. Ennek Alapszabálya bírósági nyilvántartásba került, a Cionista Világszervezet (World Zionist Organization) pedig 1927. évre visszamenő hatállyal vette fel a tagjai közé. Azóta legálisan működik Magyarországon, részt vesz a magyarországi zsidó közéletben és jelen van a cionista világmozgalomban. Szervezeti formája: ernyőszervezet, a különféle irányzatokat képviselő cionista tagszervezetek szövetsége.

Tagszervezetei: Arzenu Hungary, Habonim Dror és Oz-Ve Salom Baráti Kör, Hanoar Hatzioni Egyesület, Hasomer Hacair Egyesület, Jachad Egyesület, Kidma Egyesület, Maccabi VAC Hungary, Marom Klub Egyesület, WIZO Hungary Egyesület. A tagok 6 mandátummal képviselhetik a magyarországi cionista mozgalmat a Cionista Világszervezet ötévente rendezett kongresszusán.

Az MCSZ fő célkitűzései (a Szövetség Alapszabálya szerint):

  • Előmozdítja a zsidó nemzeti tudat fejlődését és küzd az asszimiláció ellen;
  • Szorgalmazza a zsidóság Izraelbe való hazatérését, mint a cionizmus mindenkori meghatározó eszméjét és támogatja a hazatérni kívánókat;
  • Ugyanakkor elfogadja azt, hogy minden zsidó ember elidegeníthetetlen joga eldönteni, hogy melyik ország állampolgára kíván lenni és hol kíván élni;
  • Támogatja és erősíti Izrael Állam és a diaszpórában élő zsidóság kapcsolatait;
  • Támogatja a cionista jellegű kezdeményezéseket;
  • Támogatja a zsidó és cionista nevelést, kiemelten a héber nyelv oktatását;
  • Cionista érdekképviseletet alakít ki a zsidó közéletben és a magyar társadalomban;
  • Küzd az antiszemitizmus, a zsidóság hátrányos megkülönböztetése ellen, és védi a zsidóság jogos érdekeit;
  • Elutasítja a rasszizmus minden formáját.

A Szövetség rendszeresen szervez közös, széder estét, ifjúsági vezetőképzést, különböző szemináriumokat, konferenciákat. Az MCSZ és tagszervezetei projektjei között megjelennek Izraellel kapcsolatos zsidó programok, rendezvények, táborok, közösségépítő programsorozatok, jótékonysági események. A Szövetség képviseli az Izrael központi szerepébe vetett hitet, valamint azt, hogy ma már a világ zsidóságát a hagyományon és történelmen túl elsősorban Izrael állama kapcsolja össze. Igyekszik bemutatni a cionista mozgalom ideológiai sokrétűségét.

A szövetség kétévenként osztja ki a Herzl–Nordau-érdemérmet. Az MCSZ kiadványa a „Bethlen téri füzetek”, amely a zsidóságot érintő ideológiai kérdésekkel foglalkozik. Emellett a Szochnuttal közösen havonta adja ki az „Erec” nevű folyóiratot.

Az MCSZ a tevékenységéhez szükséges pénzforrásokat pályázatok útján, adományokból, és a személyi jövedelem adó 1%-ának felajánlásaiból biztosítja.

A cionizmus kritikája

  • A cionizmussal mint eszmével és mozgalommal szemben álló eszme, mozgalom, politikai törekvés az anticionizmus, amely sokféle, gyakran egymással összekapcsolódó forrásból táplálkozik:
  • Kritika a vallásos zsidók részéről: történelmileg a legkorábbi bírálat, a cionizmus megszületésével egyidős. Eszerint a zsidó állam léte szentségtörés, csak a Messiás állíthatja helyre az ókorban elpusztított Izraelt.
  • Az asszimilációra, integrációra törekvő zsidók kritikai attitűdje elsősorban a holokausztot megelőző időszakra jellemző, szerintük a világ zsidóságának elsősorban hazájuk társadalmába kell minél szervesebben beilleszkednie.
  • Az arab és palesztin nacionalizmus szükségképpen szemben áll a zsidó nacionalizmussal, a tét az arabnak tekintett föld, illetve a palesztin szülőföld védelme a betolakodóktól.
  • A cionizmus baloldali, antiimperialista kritikája szerint az őslakók nacionalizmusa legitimebb, mint a „megszállóké”, a „gyarmatosítóké”. Az ENSZ 1975-ös elítélő határozata is nagyjából ezt a gondolatmenetet követi.
  • A vallásos muszlimok Jeruzsálemet az iszlám harmadik szent helyének tekintik, így annak idegenek általi elfoglalása dzsihádra ad okot.
  • A cionizmus kritikájának egy válfaja Izrael állam létrejöttét egy cionista világuralmi törekvés kontextusába helyezi. Magyarországon először Tormay Cécile író terjesztette el Bujdosó könyv című munkájában azt a tévhitet, hogy a cionisták Budapestet akarták volna megtenni nemzeti törekvésük fővárosának (valójában a cionisták mind a mai napig Jeruzsálem fővárosként való elfogadtatásáért küzdenek). Az ilyen nézetekre a szakirodalom gyakran mint az antiszemitizmus megnyilvánulására tekint..

Herzl Tivadar(Theodor Herzl)

(1860. május 2.-1904. július 3.)

Herzl Tivadar Pesten született egy Dohány utcai házban. Itt ma a Zsidó Múzeum és a nagy zsinagóga egyik fő épületszárnya van, a helyet a múzeum falán emléktábla jelzi. Apja, Herzl Jakab (1835–1902), sikeres üzletember, anyja, Diamant Jeannette (1836–1911) volt. Neológ zsidó légkörben nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a Budapest Fasori Evangélikus Gimnáziumban fejezte be.

1878-ban családjával Bécsbe költözött, ahol az egyetemen jogot és irodalmat tanult. 1884-ben szerzett jogi doktorátust. 1891-ben a Neue Freie Presse című bécsi lap párizsi tudósítója lett.

Párizsban érte az igazi nagy megrázkódtatás: ő tudósította lapját a Dreyfus-ügyről és megtapasztalta a per kapcsán erőteljesen megnyilvánuló antiszemitizmust. Ennek hatása alatt született meg Der Judenstaat (A Zsidó Állam) című értekezése, amely nyomtatásban 1896. február 14-én jelent meg. Ebben javaslatot tett arra, hogy a világ minden táján élő zsidók térjenek vissza Palesztinába, az ősi hazába, ahonnan annak idején őket elűzték.

„Nép vagyunk, mert külső ellenségeink kovácsoltak bennünket egy összetartozó néppé … Asszimilálódni nem tudunk és nem fogunk soha, mert a népek ezt lehetetlenné teszik számunkra … Az antiszemitizmust leküzdeni nem lehet, mert ott, ahol zsidók nagyobb számban élnek, ott az antiszemitizmus okait megszüntetni nem lehet … A megoldás csak egy lehet: az önálló zsidó állam! … Az egész terv végtelenül egyszerű a maga alapformájában, de annak is kell lennie, ha igényt tart arra, hogy mindenki megérthesse. Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségnek egy, a mi igazolt népi szükségleteinknek megfelelő darabján, minden egyébről magunk fogunk gondoskodni.” – Herzl Tivadar

Az első cionista kongresszust, 1897-ben Herzl Tivadar szervezte, később annak elnökévé is választották. Ezt a tisztséget egészen haláláig viselte. Útjának elején kudarcok érték, amikor megpróbálta rávenni a leggazdagabb zsidókat, hogy támogassák a cionista elképzelések megvalósítását. A siker akkor következett be, amikor a kelet-európai zsidó tömegek felé fordult, s azok igent mondtak kezdeményezésére, és elfogadták őt vezetőnek. Vámbéry Ármin beajánlotta II. Abdul-Hamid oszmán szultánhoz, akinél elérte, hogy engedélyezze a zsidók letelepedését Palesztinába, de ez már akkor nemtetszést váltott ki az ottani arab lakosságban.

Herzlt az apja mellé temették Döblingben, de földi maradványait – végakaratának megfelelően – 1950-ben Izraelbe vitték és Jeruzsálemben, a róla elnevezett Herzl-hegyen kialakított Nemzeti Panteon díszsírhelyén temették el.

  • A nevét Izrael Állam Herzliya városa őrzi.
  • Fényképe az izraeli parlament, a Kneszet üléstermében látható.

22. Someres terek

Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global Menu x Global...

Következő programjaink